A TSZ szervezése Mezőladányban

Megosztás Facebookon PDFNyomtatásE-mail

1949-től szovjet minta alapján a termelőszövetkezeti csoportok megalakítását az egész országban hatalmas politikai propaganda kísérte. A TSZCS-ket főként az egykori cselédek, szegény emberek, a háború után földhöz juttatott és az önálló gazdálkodást kevésbé ismerő falusi emberek pártirányítással alakították. Így volt ez Mezőladányban is , ahol még nevet se kapott az első TSZCS, amit az első két év után - milyen furcsa a világ - már akkor is, a tornyospálci TSZCS-vel vontak össze.

Az 1950. április 16-i presbiteri jegyzőkönyv szerint a nemrég alakult tanács írásban felszólította a református presbitériumot, hogy a "tóháti egyházi birtokon a tuskókat szedesse ki a földből." 100 Pedig akkor ez a terület már nem a református egyházé volt! A hatalom is besétált tehát a maga által kreált bürokrácia csapdájába.

Ugyanebből a presbitériumi jegyzőkönyvből az is kiderül, erőteljes nyomás nehezedett az egyházközség presbitériumára, hogy "a Tóháton maradt egyházi földeket azoknak adja az egyházközség feles művelésre, akiknek még nincs művelés alatt parcellájuk. 101

1950. szeptember 19-én a tanács egy átiratban felszólította a Mezőladányi Református Egyházközséget, hogy "a tornyospálci Kiserdő dűlőben a lelkészi javadalmat, a 16 katasztrális hold 137 négyszögöl földet, engedje át a tornyospálci termelőszövetkezeti csoportnak." 102

A presbitérium ezt jogosan az egyház elleni támadásnak vette, s feletteseitől állásfoglalást kért. Mivel az egyház akkori vezetése is a hatalom hálójában volt már, válasz nem érkezett. Jött azonban valamennyi gyülekezet részére a református egyház 869/1951. számú konventi határozata, amely alapján a gyülekezetek nem átengedték, hanem megvételre felajánlották az egyházi földeket a TSZCS-knek. Így történt Ladányban is, s a tomyospálci termelőszövetkezeti csoporté lett az egyház földje.

Furcsa ellentmondás, hogy a pálci TSZCS-vel való egyesülés ellenére 1955-ben a tanács végrehajtó bizottság titkárának aláírásával felszólították ismét a mezőladányi református eklézsiát, hogy "a Tisza mellett a révlejárónál fekvő kukorica földjét ajánlja fel a ladányi termelőcsoportnak"." 103

Az 1956-os forradalom idején az adatközlők szerint a mezőladányi TSZCS megszűnt. 1957-től egy presbiteri jegyzőkönyvből azt is tudjuk, hogy "a tornyospálci termelőcsoport is feloszlott". A jegyzőkönyv szerint "köztudomású, hogy a tornyospálci TSZCS még az ősszel feloszlott, s akik az 1951-ben (külső nyomásra) felajánlott egyházi földet csereingatlanként használták a TSZ által betagosított földjeik helyett, a mezőladányi ref. egyház földjét elhagyva már a múlt ősz folyamán régi, saját földjüket szántották-vetették. A mezőladányi határhoz tartozó ref. egyházi földek egy része így jelenleg gazda nélkül áll és amelyre célszerű lenne kishaszonbérleti szerződést kötni." 104

Az 1962-1963-ban épült mezőladányi kultúrházhoz
több ezer vályogot vetettek a mezőladányiak
Vályogszállítás lovas-szekérrel az épülő
mezőladányi kultúrházhoz

Az 1950-es évek végétől a mezőgazdaság úgymond szocialista átszervezése ismét elkezdődött, s erőszakkal beterelték a parasztokat a közösbe. Mezőladányban 1961 decemberében szállásolták be az agitálókat, az úgynevezett "népnevelőket" az iskolába.

Érdemes itt szólni azokról a mende-mondákról, "kolhoz" beharangozásokról, csajkamesékről, amelyek a mezőgazdaság átszervezését megelőzték. Akik orosz fogságban voltak, a saját bőrükön érezték, mit jelent a kolhoz világ, s féltek, hogy Magyarországon is hasonló lesz. Tény, hogy akkor még nem tudhatták előre a mezőladányi gazdák, hogy az emberi találékonyság, a háztáji és a közös művelés ötvözése, teljesen más típusú termelőszövetkezeteket eredményez majd, mint az erőltetett példaképnek tekintett Szovjetunióban. Mégis úgy érzem, aki nem élt a parasztok között, nem vett részt a naponkénti lótás-futásukban, igénytelenségükben, aki csak hallott a parasztok földhöz ragadtságáról, röghöz kötöttségéről, meg se értheti igazán: miért kellett az agitálóknak. "népnevelőknek" minden tudományukat összeszedni, s a maguk által se meggyőződésből mondott ígérgetésekkel fűszerezni, hogy könnyes szemmel aláírassák a belépési nyilatkozatot. Mert nem szívesen mondtak le az emberek arról, amit a látástól-vakulásig végzett nehéz fizikai munkával, valósággal 10 körömmel, a maguk vagy szüleik által összekuporgatott pénzen vásároltak.

Meddig bujkáltak egymás padlásán, a mezőn maradt kukoricaszár csomókban, hogy odázzák a belépést? Mikor az iskolába beszállásolt, "népnevelőket" újabb, népesebb csoport váltotta fel, a késő éjszakai órákig agitálták, főként a nehezen meggyőzhető kisparasztokat. Nem is az idegen agitálókkal volt a baj, hanem azokkal, akik pártoskodó kísérőként a helyiek közül melléjük csapódtak, s nem voltak példaképnek tekinthetők még a kisparasztok között sem. Az ilyen családok aztán hamar elmenekültek a faluból, ahelyett, hogy azért, amiért agitáltak, cselekvően közre is működtek, dolgoztak volna.

Hány meg hány embert megfenyegettek, s úgymond felhívatták a tanácshoz "elbeszélgetésre", mert nem akarták aláírni a belépési nyilatkozatot. Nem akartak egykönnyen megválni a nehéz munkával és az ősök szorgalmával olykor több évszázadon át összekuporgatott és megörökölt birtokoktól. Király László gazda is így ragaszkodott a családi birtokhoz, s mikor már megalakult a TSZ, még akkor sem hagytak békét neki az úgynevezett "megszilárdító" brigád tagjai. Az adatközlők megerősítették: Király László Kisvárdában intézett valamit, s Záhony felé a késő esti vonattal indult haza. A kapuja előtt és a kert végében is figyelő őrök ólálkodtak - mint minden nehezen beagitálható gazda portájánál és kertjénél -, hogy hazafelé jövetkor ismét kezelésbe vegyék. Valaki informálta a brigád tagjait, s Orosz Elek tanácselnök, Molnár Pál, Balogh Béla agronómus és mások a vasútállomáson várták. Király László látta a népes kíséretet, s éppen ezért felkéredzkedett a Tornyospálcáról hazafelé tartó Demeter János szekerére. Azonban az agitáló, megszilárdító brigád tagjai is felmásztak a szekérre, s az adatközlők szerint nem bántak Királlyal kesztyűs kézzel. Király Lászlóban a félelem lett úrrá, hiszen a testvérét, Király Andrást az agitálás előtt egy bálozás alkalmával a saját háza előtt hangoskodó aranyosapáti legények szurkálták meg bicskával úgy, hogy meg is halt bele. Amikor a tanácsházhoz értek, lerántgatták a szekérről és ütlegelve igyekeztek az épületbe vinni. Ez azonban nem sikerült, mert az esőcsatornában megkapaszkodott, majd miután az leszakadt, el tudott szaladni. Így sem menekült meg szerencsétlen ember, mert a temetői transzformátornál utolérték és tovább ütötték. Király Gizella éppen arra járt és bekopogott az áldozat családjához, s mondta a gyermekeknek, hogy a temetőnél ütik apátokat. Aztán valahogy az agitálók elvonszolták a saját háza elé, ahol a meggyötört ember holtan esett össze. Özvegy Drótár Józsefné - akit a rendőrség szemtanúként hallgatott ki - e sorok írójának is elmondta, hogy a tanácselnök egy előkerült vödörrel vizet öntött a földön fekvő áldozatra, majd az összeszaladt családtagok és szomszédok segítségével bevitték a pitvarba. Mikor a "brigádtagok" látták, hogy baj van, elindultak kifelé, de Molnár Pál - az 1950-es évek kulákellenes hangulatának megfelelően, valami érthetetlen vakságból és bosszúból - a kezében tartott bádogból a vizet még akkor is durván a halott arcába öntötte. Hajnalban a rendőrség Kisvárdába szállíttatta az elhunytat, ahol rendőrorvosi boncolás történt. Két járási pártvezető és egy rendőrtiszt lehetett jelen a boncolásnál, a család tagjait közeibe sem engedték. Az akkori politikai gyilkosságoknál megszokott módon megállapították, hogy érelmeszesedés okozta a halálát.

Sípos László ladányi gazda is csaknem így járt. Ő is a szomszéd településről jött hazafelé, amikor a tanácsháza előtt a megalakult TSZ-t "megszilárdítani igyekvő" brigád tagjai lerántgatták a szekérről, durva szavak és káromkodások közepette erősen ütlegelték, majd a lovak istrángját, gyeplőjét elvagdalták és a szélnek eresztették a megriadt lovakat. Sose látta őket viszont a gazdája, aki az előjelekből okulva mindenét eladta és el is költözött a faluból.

S folytathatnánk a szomorú emlékek felsorolását. A TSZ szervezés idején ezeket a jeleket és a faluban akkor pusztító sertéspestist rossz előjelnek tekintették a mezőladányi parasztgazdák, különösen azok, akik megjárták az orosz fogolytáborok poklát. Bár utólag, hosszú ideig "a szocializmus alapjainak a lerakása" elnevezéssel illették ezt a korszakot, a szemtanúk másként vélekednek Mezőladányban és más településeken is. Az adatközlők közül többen tudni vélték, hogy az agitáló pufajkások zsebéből olykor a nyomaték kedvéért a pisztoly is az asztalra került, hogy megfélemlítsék a népet. E nélkül is belátták az emberek, hogy nem érdemes magukat és a családjukat tönkre tenni, s bár a lovaikat nagyon sajnálták, azzal a feltétellel aláírták a belépési nyilatkozatot, hogy a lovaikat kocsisként maguk hajthatják majd az új TSZ-ben.105

Még ma is mosolyt csal a mezőladányi emberek arcára, ha eszükbe jutnak azok a szívküldik, amit lemezről lejátszva a községháza tetején levő hangszórón keresztül küldött a szervező bizottság a közös útjára lépőknek, különösen az úgynevezett "nehéz embereknek". Az adatközlő szerint később a közös gazdálkodás kibontakozása idején az ilyen "nehéz emberek", nehezen kötélnek állók mutattak példát az egykori szervezőknek: elkötelezettségből, hitből, ragaszkodásból, munkaszeretetből egyaránt. Azért a szekeret, boronát, ekét nem adták be, mert "úgyis visszaadjátok a földet, nem tudtok ti azzal bánni".

A kultúrház felújítási és takarítási munkálataiból a mezőladányi fiatalok is kivették
a részüket az 1980-as évek elején

Az őszinte szóhoz az is hozzátartozik, hogy azok se vitték többre, akik nem írtak alá, "istenhátamögötti" határrészben mértek nekik alacsony aranykoronás, silány, belvizes, aljaföldet. Csak átmenetileg volt jobb nekik. Sok vergődés után, amikor stabilizálódott, eredményeket is hozott a közös gazdálkodás, a legtöbben, úgy vélekedtek: bár már tíz évvel előbb jött volna ez a világ. Az ilyen emberek egyformán becsülettel dolgoztak otthon és a közösben, s csak lassan jutottak el odáig, hogy a termelőszövetkezet földjein, istállóiban ledolgozott munkaegységek után fizetség is jár. Mert hosszú évekig bizony csak, mint a kenetlen kerék, nyikorogva haladt a téesz szekere, s a határban egyre több értékes, dűlőalja földön eluralkodott a gaz és a gazdátlanság. Igazolódott, hogy a közösnek nincs igazán gazdája.

Kezdetben a pártoskodó hivatalosok kényesen vigyáztak arra, hogy az agitálok ígérgetéseinek megfelelően a mezőgazdasághoz értő és a tagság által is támogatott vezetők kerüljenek a közös gazdaságok élére. Aztán két, három év múlva, s olykor még rövidebb idő után elkezdte az akkori kommunista párt az MSZMP tagsági könyvvel nem rendelkező TSZ elnököket üldözni. Mindenbe belekötöttek, s a legdurvább kinyírási módszerek sem hiányoztak a tarsolyukból. Így állították félre és lehetetlenítették el Bakó Ferenc mezőladányi TSZ elnököt is, aki annak is örülhetett, hogy bérelszámolóként még megtűrték a közös gazdaságban.

Itt említem meg, hogy kezdetben a párt által delegált TSZ-elnökök az egykori uradalmi gazdatiszti bricskához hasonló parádés kocsikon járták a határt, sőt átmenetileg - micsoda kitüntetésnek vették a bakon ülők! - még kocsisuk is volt. Olykor er­ről a kocsiról maguk az elnökök mérték a kisüstit a közös földjein aratóknak - afféle természetbeni "juttatásként". A feudális kiszolgáltatottság tehát fokozatosan ismét teret nyert, az új dzsentrik elvtársként mulatták a közös vagyont, s az összefonódás és a harácsolás felerősödött.

A mezőladányi első TSZ II. Rákóczi Ferenc fejedelemről kapta a nevét, majd az Újkenézi TSZ-szel összevonás után Szőke Tisza Tsz-ként működött tovább. Elnöke Pongrácz Ernő volt. Gyümölcsösöket telepítettek, s főként a régi mezőladányi állattartási hagyományok folytatását tűzték ki célként. Megépítették a Mándoki út mentén a tehenészeti telepet, amelynek jelentős szerepe volt a közös gazdaság eredményeinek alakításában.

Az 1970-es évek elején az egész országban a nagyobb, s rendszerint túlméretezett, körzetesített termelőszövetkezetekben látták a közös gazdálkodás lehetséges fejlesztésének irányát. Mezőladány és Újkenéz egyesült TSZ-ét is újabb községek közös gazdaságaival vonták össze. Így a tornyospálci, jékei, benki, mezőladányi, újkenézi határban Tornyospálca központtal, ismét II. Rákóczi Ferenc név alatt gazdálkodott az egyesült TSZ. Elnöke Szakszon Ernő mezőladányi agrár szakember volt.

A közös gazdálkodás kezdetén a bizonytalanság és ipari munkahelyek hiánya miatt rengeteg ember - főként a fiatalok - elhagyták a térséget, a községet. De ez sem ment ám olyan könnyen, mert amíg a mezőgazdaságból a pénztelenség — és a megalázó bánásmód - miatt ezrek menekültek az iparba, építőiparba, bányákba, a közlekedési vállalatokhoz, a bürokrácia poklát meg kellett az elvándorlóknak járniuk, hogy a helyi tanácstól munkakönyvet kapjanak. Sőt, kezdetben nagyon sok kérelmet különféle okokra hivatkozva nem, vagy csak hosszas huzavona után elégítettek ki. A földtől tehát nem volt olyan könnyű "megszabadulni" még akkor sem, ha a közösbe adták.

Mikor az egész család éves munkáját tükröző több száz munkaegység után a hat­vanas évek közepén nemhogy kaptak volna zárszámadásra valamilyen pénzbeli fizetést, hanem még nekik kellett visszafizetni az SZTK-járulékot, hiába volt talán több zsák búza a pitvar sarkában, mint azelőtt a magángazdaság idején, arra biztatták a gyerekeiket a ladányi és őrmezei TSZ tagok, hogy biztosabb megélhetés után nézzenek. De az egész Szabolcs-Szatmárban sem ment akkor sokkal jobban a gyenge földön való közös gazdálkodás. Ennek tudható be az a második népvándorlásnak is beillő munkaerőmozgás, amely az 1960-as években szándékosan vezérelt urbanizációs törekvés eredményeként a főváros környéki települések munkáskerületeinek lélekszámát megtöbbszörözte, s egymás mellé sodorta a Szabolcs-Szatmárból, Zalából, Békés megyéből és máshonnan érkezett, minden rangú és foglalkozású elvándorlót, új honfoglalót, annak minden pozitív és negatív következményeivel együtt.

Közben megbomlott a magyar falu korábbi zárt egysége, a paraszti egymásrautaltság, s lassan átalakult Mezőladány és a régi, már-már sértően sötétnek nevezett Szabolcs-Szatmár is! S ezt nemcsak a külsőségekre vonatkoztatom, arra, hogy szemre is tetszetős házak épültek a vályogviskók helyén. Életmódban, étkezési, higiéniás kultúrában, társadalmi összetételben, művelődésben egyaránt. A régi körmös traktorok, szalinyecek, U-28-asok, Szuper Zetorok, rendre vágók helyett Rába-Steigerek, John Deerek, korszerű, több művelet egyidejű elvégzésére alkalmas adapteres kombájnok dolgoztak a határban.

Pillanatkép a felújított kultúrház 1983 évi átadási ünnepségéről

Megszokottá vált, hogy a mezőgazdaságban a háti permetezőt olykor helikopterek helyettesítették. Óriásinak tűnt a fejlődés, még akkor is, ha ennek hátrányait is érzékeltük. Hol volt már az a régi, kézi kaszás, rudas, hordós, petrencés, bugázófás, lópatkoló, esztovátás, vászonsulykoló, árpakávés, kantáros szilkés világ, amelybe gyerekfejjel még sokan belekóstoltak Mezőladányban is? Végleg eltűnt, s csak az emlékekben élt már. S lassan a fiatalok is újra kötődni kezdtek a faluhoz, a mezőgazdasághoz. De a megye egyre gyarapodó ipara, a tuzséri ERDÉRT vállalat, a kisvárdai üzemek és a záhonyi vasúti átrakó körzet is elérhető közelben kínált tisztes megélhetést. S ez alapjában véve még akkor is biztató volt, ha a térségi munkahelyek többségében a szociális körülmények és a keresetek messze elmaradtak, s ma is elmaradnak az ország régebbi ipari hagyományokkal rendelkező megyéinek átlagaitól. Bal oldala volt ez, mostohán kezelt része a hazának, ahogy Váci Mihály, a megye nagy költője írta.