Adalékok a mezőladányi zsidó közösség történetéhez

Pontos adat nincs arra, hogy mikor jelentek meg Mezőladány jogelőd településein: Őrladányban, Őrmezőben és Endesen az első zsidó polgárok. A Ladány-Kerecseny közötti tiszai rév és a közeli Kisvárda népes zsidóközössége, a kisvárdai vásárok vonzották Galícia felől a bevándorló, az oroszországi pogromok elől menekülő izraelita vallású atyafiakat. Bizonyos, hogy közülük már a XVIII. században letelepedhettek Őrmezőben, Őrladányban, Endesen zsidó családok. Az akkor még többnyire református vallású Őrladány nemessége önmagában is vonzotta őket, hiszen a nemesi birtokok bérlői, majd megvásárlói közülük kerültek ki.

1784-ben az első birodalmi népszámlálás 209 lakost említ Őrladányban és Őrmezőben. 121 Akkor még az osztrák törvények tiltották a felekezet szerinti kimutatást, így nem tudhatjuk, hogy voltak-e közöttük izraelita vallásúak.

Fényes Elek 1839-ben megjelenő kimutatása Őrmező-Ladányban a 224 keresztény/keresztyén lakos mellett már 61 zsidóról, 122 Endesen 51 keresztény/keresztyén lakos mellett 6 zsidóról tett említést. 123

Csíkvári Antal az 1940-ben megjelent munkájában 1187 lakost említ az egyesült Mezőladányban, s közülük 133 izraelita volt. 124

1796-ban alakult meg Kisvárdán az izraelita fiók hitközség, amelyhez az Őrmezőben, Őrladányban és Endesen élő zsidók is tartoztak. A XIX. századtól a köznapi szóhasználatban egyre gyakrabban elhangzó "megyek a zsidóhoz" kifejezéseket nem lehet egyértelműen zsidóellenes megnyilvánulásnak tekinteni. A környék lakossága számára ugyanis a zsidó a szolgáltatási, hitelnyújtási lehetőséget jelentette, ami a fűszerboltot, italárusítást, építőanyag kereskedést, a vegyes bolti gyufa és petró árusítást egyaránt jelentette. Bizonyos, hogy az 1830-as évekbeli 61 plusz 6 zsidó lakos között már volt legalább tíz bármicve (kis túlzással konfirmált) korosztályú izraelita férfi, ami előfeltétele volt a zsidó fiók hitközség megalakításának az ószövetségi zsidó szertartási előírások szerint. Tény, hogy a mezőladányi zsidóság zsinagógaként működő lakóháza a mai kultúrház szomszédságában az Újkenéz felőli oldalon volt.

A XIX. és XX. századi őrmezei és őrladányi zsidóság keresztnevei között ilyen neveket találhattunk: Mendli, Sámson, Izidor, Itzik, Moizes, Bórek, Pepi, Pinkasz, Hajem, Hani, Isu, Jékli, Majsi, Áron, Bomi, Mendu, Samu, Bernát, Herman és így tovább. Tudjuk, hogy a kereskedelembe hihetetlen jó érzékkel kapcsolódtak, s a keresztút környékén az erre alkalmas központi telkeket felvásárolták vagy bérelték. A református egyháztól például a mai posta és a kereszteződés közötti egyházi telket az Adler család elődei vásárolták meg, ahol a kuncsaft kört is jól alakíthatták.

Reálisan felmérték, hogy mennyi zsidó képes magának biztos megélhetést, a falunak megfelelő szolgáltatást biztosítva Őrmezőben, Őrladányban és Endesen megélni. A különféle szabóktól a mészárosig, a marha- és terménykereskedőtől a kacsatoll és állatbőr felvásárlóig, az asztalos, suszter, bádogos szakemberig, vándorkereskedőig, fűszeresig, kocsmárosig, minden megtalálható volt közöttük. A legkisebb krajcáros, filléres hasznot a "sűrű fillér, ritka forint" elven igyekeztek megbecsülni, s készpénz hiányában rovásra vagy zöld hitelre vásárolhatott náluk az őrmezei és endesi uradalmi cseléd vagy az őrladányi nemes úgy, hogy mindketten - a hitelező és a vásárló is - megtalálta a számítását.

Az 1900-as évek elejétől az ő irányításukkal (Reismann család) alakult ki a Tisza mellett a környék legnagyobb, mezőladányi fatelepe, ahol a tiszai tutajosok által Máramarosból hozott fát fel is dolgozták. Reismann Samu nemcsak a fatelepi értékesítést bonyolította, de bankot is működtetett, s ahogy Járay Sándor tanító írta "egyszerű kereskedősegéd volt, aki egy zsebkendőbe kötött batyuval kezdte az életet, s mint sok ezer holdas birtokos, hatalmas faraktárak és fafeldolgozó üzemek, milliós bankbetétek tulajdonosa, óriási vagyont hagyott hátra csak azért, hogy örököseinek legyen mit elperelni ." Ha van is ebben egy kis túlzás, és romantika, de tény, hogy a falu kapitalista fejlődését ők indították meg. Tény, hogy Reismann Samu Kisvárdában bankot működtetett, a mezőladányi birtokán intézőt, külön kerülőket (mezőőröket) és cselédeket foglalkoztatott, s szerény megélhetést adott több mezőladányi szegény családnak. A Wasser családból Móricz, Samu, József, Bernát, a Ritter családból Dezső, Móric, Ignác, Nándor jószág- és terménykereskedők voltak, s minden értékesíthető marhát, gabonafélét, takarmányt felvásároltak a faluban és a környéken. Itt jegyzem meg, hogy akkor kevés olyan család élt Mezőladányban és Endesen, ahol tehén ne lett volna. A legeltetési bizottság által fogadott pásztorok több száz tehénből álló csordát hajtottak naponta a Morotva melletti legelőre. (Ma alig pár tehénből áll a csorda!) Volt tehát miből vásárolni a zsidó kereskedőknek, s a szomszédos Újkenézen, Benken, Mogyoróson is ők bonyolították az állatforgalmat.

"Einzig Majsi borjú- és ökörkereskedésre, Wasser Salamon, ló és sőre marhafelvásárlásra, Grünwald Bernát a szemes termény kereskedelemre, krumpli, alma forgalmazására szakosodott. Minden vágómarha érdekelte őket. Mendli Áron, Schmilku Bomi és Mendu a Bartha Barna mai kertjében, az úttal párhuzamos épületben - a zsinagógával szemközt - mészárszéket üzemeltettek, ahol a keresztyének is vásárolhattak árut. Maguk a zsidók azonban csak a kósernek minősülő húsból vettek. A metsző mondta meg, melyik a tréfli - a zsidók számára nem fogyasztható - és melyik a kóser áru. 125 Jékéről a Liptai szeszgyárból hozták a krumpli maradékot, és hizlalták a sok vágóállatot, amit külföldön értékesítettek.

A keresztútnál, a mándoki oldalon Feke József mai portáján működött Adler József vegyes boltja és kocsmája. Őrmezőben Mendovalics Vilmos, és Krausz Lipót rőfösök, Weisz Samu mészkereskedő Adler Sándor suszter és Ritter Kálmán kereskedő biztosították a szolgáltatásokat.

A zsidó családok a ladányi, több család által lakott hosszú házakban hasonló körülmények között éltek, mint a keresztyén lakosság, még azok is, akik az adatközlők szerint birtokkal, mészárszékkel rendelkeztek. A lakásberendezéseik azonban polgárosultabbak voltak az adatközlők szerint.

Az elesett, elszegényedő zsidókról az izraelita közösség mindig gondoskodott Fischmann Hermannak a gép a fatelepen leszakította a kezét. A zsidók összefogtak és segélyezték a fiút, majd egy boltban foglalkoztatták. 126

Gyermekeik részben a mezőladányi református és római katolikus iskolában illetve Mándok és Kisvárda iskoláiban tanultak. Az idős adatközlők szerint a zsidó lányok többsége lehetőleg nem községbeli, de megfelelő ranggal, vagyonnal, üzleti lehetőséggel rendelkező zsidó fiúhoz ment férjhez. Ugyanolyan erős volt náluk is a vallás szerepe, a szülői orientáció a férjhez menésnél, házasodásnál, mint a falu keresztény családjainak lányainál, fiainál.

Talán még a falu keresztény lakosainál is erősebb volt a ladányi, őrmezei, endesi zsidók vallásossága. A hitközség tagjai számára a vallásosság jelentette a zsidóság lényegét. Életüket már a kora gyermekkortól az ószövetségi előírások és a Talmud zsinagógai prédikációkból besulykolt útmutatásai szerint szervezték, élték. Hitéletük mélységét, s egyben merevségeit is mutatta, hogy később még a gettóbeli, munkatáborbeli bezártságuk között, életüket újabb veszélyeknek kitéve is igyekeztek ragaszkodni hozzá. Különösen vonatkozott ez a zsidók szombati, ünnepi és étkezési szokásaira. A zsidó ünnepeken (melyeknek az elnevezését a helyi zsidó népi szóhasználattal rögzítettem): roshasono (újév), jankipor (hosszú nap), szukos (sátoros ünnep), hanucha (gyertyaszentelő), purim (farsang), peszach (húsvét), souvajsz (hetek ünnepe) idején és szombatonként üzleteiket sem nyitották ki, sőt a kályháikba is keresztyének gyújtottak be, és a jószágaikat is velük gondoztatták. Mert a Mózes könyve és a negyedik parancsolat szerint a vallásos zsidók - különösen az ortodox zsidók - a hetedik napon (szombaton) semmit sem dolgozhattak. Még saját szükségletre sem főztek. Már pénteken befűtöttek a kemencébe, hogy a hitközség tagjainak, a szombaton szokásos csólent (sóletet) megfőzzék. A sóletet betapasztották boglya-kemencébe, s az így melegen tartott ételt szombat reggel a szegény családok gyerekei hordták szét a hitközség tagjainak pár fillér zsebpénz reményében.

Pénteken az adatközlők szerint a zsidó családok lehetőleg kacsát, libát főztek, sütöttek. Erre is vonatkoztak azonban a szigorú vallási előírások. Ugyanis olyan borjút, kacsát, csirkét, amelynek nem a hitközségi sachter (metsző) vágta el a nyakát, egyáltalán nem fogyasztottak. A zsidó vallási előírásoknak nem megfelelő, alkalmatlan baromfit, borjút tréfliként szinte fillérekért eladták a szomszédok és a bejáró cselédek, takarítók nem kis örömére.

A tehetősebb mezőladányi kereskedők támogatták, hogy Tornyospálca és Kisvárda Hármasút állomások között kiegészítő vonal létesüljön, de végül nem épült meg a vasútvonal. Mindezek ellenére "a várdi és a mándoki piacon eladatlan áru nem volt, a zsidók adták-vették cserélték az árut, hogy nekik is legyen hasznuk, de az árusok is megszabaduljanak tőle. Edényre, ruhaneműre, déligyümölcsre cserélték velünk a paszulyt, a terményt." 127

A békés egymás mellett élés az 1940-es évekig tartott, amikor a politikában a nyilasok fokozatosan teret nyertek. Mezőladányban is ők verték meg éjszaka a zsidó üzletek ablakait, s keltettek félelmet a zsidó családokban. 1941-től több mezőladányi zsidó férfit munkatáborba vittek. A Nagybaconi Nagy Vilmos előszavával megjelent Te vagy a tanú! c. könyvben a szerzők Kiss József tornyospálci deportálttal együtt Adler Jenő mezőladányi kereskedő deportáltat említik, aki a 108/5; 1 és 6. századokban teljesített munkaszolgálatot. Két testvére 1945. június 30-án szabadult fel a haláltáborokban. 128

Egy másik híradás szerint a II. világháború idején "Einzig Izidor (anyja: Reismann Hani). 1943. 01. 28-án Novi-Oszkolnál eltűnt," s "Glück Lajos (anyja: Adler Laura 1942. 11. 18-án Borcsevónál lebetegedett". 129 Mindkettő mezőladányi zsidó család tagja volt.

Aztán a német megszállás után - 1944. március 19-től - az itthon maradt zsidók mellére felkerültek a hatágú sárga csillagok, hogy ezzel is megkülönböztessék őket.

"Egyik reggel átjött hozzánk Wasser néni. Mi így hívtuk Wasser mamáékat, akik a Tiszavégen mellettünk laktak. - Őrizzék már meg az ágyneműinket, mert minket elvisznek - mondta anyámnak - s nem tudjuk mikor jövünk vissza. Őszintén mondom, a szüleim nem merték vállalni, mert féltek, hogy nemcsak mondják, hanem agyon is lövik azokat, akik a zsidóknak segítenek" 130 - emlékezett egy Budapesten élő mezőladányi születésű állampolgár.

Jól érezték az izraelita vallásúak, hogy elhurcolják őket, ugyanis április közepén a "Szikora Mihály csűrjébe gyűjtötték a zsidó családokat, akik közül már előzetesen többen a távoli rokonaikhoz utaztak, amikor még nem volt sárga csillag rajtuk. Tejet, kenyeret vittek az ismerősök a csűrhöz, de a csendőrök nem engedtek oda az utca felől senkit. Az emberek, főként a gyerekek egy ideig a kert felől a deszka alatt adták be az ennivalót a bezárt embereknek, de erre is rájöttek. Április 20-a körül a gazdákat forspont szekérfuvarra kötelezték és Kisvárdába szállították a zsidókat. Az érték­telen ingóságaikat zsákbamacskaként azután sorsolták ki a mezőladányiak között, de sokan nem mentek érte." 131

Kisvárdán a Deák, Petőfi, Horthy, Bessenyei és a Mátyás király utcák közötti gettóban gyűjtöttek össze a járásból mintegy hétezer zsidót. Az ottani házak ablakait bemeszelték, hogy ne lássanak ki. Csendőrök, német fegyveresek és a maguk közül választott karszalagos zsidó őrök vigyáztak a gettó rendjére.

Egy kassai vasutas feljegyezte a Kelet-Magyarországról az állomáson áthaladó és a zsidókat a német haláltáborok felé szállító vonatok adatait. A feljegyzése szerint 1944. április 30-án Kisvárdáról 3475 zsidót szállítottak át Kassán 132 köztük a mezőladányi és környékbeli zsidó családokat is.

Nincs pontos adatunk arról, hogy hányan pusztultak el a haláltáborokban és hányan menekültek meg a mezőladányiak közül. Tény, hogy akik a szörnyű körülmé­ nyek között valahogy megmenekültek, nem tértek vissza Mezőladányba a háború után. Azaz mégis! Az 1970-es, 1980-as években volt, aki felkereste az egykori járványtemetőben az ősök sírját, s tett régi zsidó szokásként virág helyett néhány darab követ a sírokra.

Az 1990-es években a Mezőladányi Polgármesteri Hivatal közmunkásokkal többször feltakaríttatta a zsidótemetőt, s pályázati támogatásból körül is kerítették. A község így emlékezik az egykori legkisebb felekezetére, a mezőladányi izraelita fiók hitközség tagjaira.

Eredetileg 30-40 oldalra kalkuláltam a Mezőladány történetéről készülő dolgozatot, s íme még a duplájánál is több lett. Mert volt konkrétum, amit érdemes volt menteni az utókor számára. Mindent összevetve nyugodtan elmondhatjuk: a Mezőladányban élőknek van okuk hálát adni a történelem Urának, a hatalmas és élő Istennek. Idősnek és fiatalnak, legfőként az iskolás gyermekeknek érdemes visszatekinteni, honnan indultunk, hogy a jelent is jobban becsülni és értékelni tudják, s az Isten kezében levő jövőért pedig hittel és a magyarságért érzett felelősséggel munkálkodjanak. S még valamiért, amelyet a Pedagógiai Szemle egyik cikkében így fogalmaztak meg: "Ahhoz, hogy európai kultúránk legyen, hogy ifjúságunk magyarságának megőrzéséért, a magyar nép kulturális, gazdasági felemelkedéséért fáradozzon, elengedhetetlen múltunk ismerete, reális megítélése. Reális megítélés kell tehát, hogy segítsen jövőt formáló feladataink meghatározásában, s hogy ne legyünk 20-30 évenként ismétlődő tévedéseink szolgálói, hogy sorsunkat európai színvonalon, önmagunk és embertársaink megbecsülésével sikerüljön igazgatni." 133

Vecsés, 2001. február