Amikor a jószág-rédiát bevezették

Megosztás Facebookon PDFNyomtatásE-mail

A XVIII. századra még térjünk egy kicsit vissza. A század második felétől az Alföldön garázdálkodó zsivány bandák a Felső Tisza vidékéig is eljutottak, s ennek a térség földesurainak, gazdáinak nyájai, csordái, ménesei látták a kárát. "Így válik érthetővé, hogy az 1750-es évektől kezdve jóformán nincsen olyan megyénk, amelynek az egyre szaporodó állatlopások ne okoztak volna gondot. Ahogy Szabolcs vármegye egyik felterjesztéséből kiderül, a marhatolvajoknak valóságos kijelölt útjuk volt. A Tiszántúl pusztáiról elhajtott marhát két nap alatt áthajtották a Tiszán, néhány nap múlva a mai délszlovákiai Léva vásárain adták el." 50

"Szabolcs vármegye már 1730-ban, majd a két év múlva megújított statútumával tiltotta meg a pásztoroknak a hátaslovak tartását, valamint azt is, hogy a pásztorok akár saját, akár gazdáik megbízásából azok marháit adhassák-vehessék." 51

Az embereket még az sem rettentette meg, hogy 1778 novemberében a mándoki református tiszteletes feljegyzése szerint „rettenetes földindulás" volt a Dunántúlon, majd december végén a karácsonyi készülődéskor Szabolcs vármegyében is. A földrengés éjjel tört a Felső-Tisza térségére, s az ijedelmet csak fokozta, hogy a kémények is ledőltek. 1779-ben aztán még többször megmozdult a föld a környéken, azonban az állatlopások nemhogy megszűntek volna, sőt általánosabbakká váltak. Egyre gyakrabban már nemcsak a gulyák és nyájak jószágállományát, a méneseket károsították, de az utakon fogattal közlekedők vonójószágát, a határban dolgozók igás állatait is. A számadó pásztorokról és bojtárokról a lopások megelőzése érdekében úgynevezett konvenciós levelet készítettek és a rendtartás érdekében csendbiztosokat bíztak meg. II. József császár aláírásával jelent meg egy rendelet, hogy az elszaporodott gonosztevők megzabolására a vármegyék és helyi hatóságok intézkedést tegyenek. "Az állatforgalom szabályozására elrendelték, hogy a parasztok jószágait a falu (kód)számát feltüntető bilyoggal kell ellátni. Megtiltják a kijelölt és ellenőrzés alatt álló vásártereken kívül, az ún. zöldvásárokon, a csárdák, gulyák, ménesek, nyájak mellett a legelőkön való adás-vevést." 52 Végeredményben a marhalevelek, jószág rédiák azóta voltak használatban, s a szilaj pásztorkodást az 1796. évi Szabolcs megyei pásztorösszeírás nyomán szabályozott keretek közé terelték. Mégis a szabadságharc után, 1858-tól az őrmezői Angyal Mihály bíró, majd "feő bíró" uram a jószág és falopások ügyében kénytelen a pandúrok segítségét kérve szigorú intézkedéseket hozni. (Ami az utóbbit illeti talán ma sem ártana a határozottabb intézkedés, hiszen az erdők fái mellett a szőlőskertek karóiban, sőt az ottani termésben is óriási a károkozás. S az 1990-es évektől erősödő munkanélküliség sem lehet magyarázat mindenre!)

Járay Sándor tanár úr adatai és a rossznyelvek szerint a XIX. századi jószáglopások szálai Endesig és a ladányi Reismann uraságig vezettek volna. Valószínűleg az igen tehetős Reismann uraság furfangosan épített Tisza-parti, szinte Jókai regénybe illő kastélya lehetett az ilyen mende-mondák alapja. Az endesi Pongrácz család meggazdagodása, a Reismann fakereskedő család felemelkedése önmagában is kiválthatott irigységet és találgatást, azonban a tanár úr által említett vádak nem igazolhatók.

A XIX. század elején Fényes Elek először dolgozta fel Magyarország és a kapcsolt tartományok állapotát és adatait. 1839-ben megjelent munkája szerint53 Endesen 18 római és 15 görög katolikus, 18 református és 6 zsidó lakos élt. Ugyanakkor a törvényesen még nem, de formálisan már egyesült és összeépült Őrmező-Ladányban 16 római és 3 görög katolikus mellett 205 református és 61 zsidó lakos élt. Az összes lélekszám tehát 1839-ben 342 volt, s a falu a Vásáros-Naményban működő utolsó postán volt elérhető. Fényes Elek leírásából azt is megtudhatjuk, hogy 1839-ben csak 1 egész hatnyolcad egész jobbágytelek volt a faluban, azok is csak a második osztályba sorolhatók voltak, a többi már szétaprózódott. A zselléresedés, az elszegényedés folyamata tovább folytatódott tehát. Ugyanakkor a népesebb létszámú nemesség sem volt mentes az elszegényedéstől, mindezek ellenére a nemességéhez és feudális jogához görcsösen ragaszkodott. A ladányi református halotti anyakönyvek bejegyzései között jóval később, még az 1870-es években is nemes előnévvel anyakönyveztették a gyermekeiket és az elhunyt hozzátartozóikat. A rég elvesztett rangokhoz, címekhez való merev ragaszkodás még hosszú ideig megfigyelhető a faluban.

A feljegyzések szerint a rátarti ladányiak lenézték az olykor náluk tehetősebb őrmezei egytelkes jobbágyokat, vagy az ugyancsak tehetős endesi jobbágy Pongráczokat. Verekedésnél a tanító úr adatai szerint a ladányi legények az őrmezeiek tót anyját, azok pedig a ladányiak éhes, nemes anyját emlegették és a bicska is előkerült olykor. Nem vitatkozni akarok Járay tanító úrral, de úgy vélem, — s később elkerülhetetlenül szóba is kerül — hogy az ő ábrázolásán, tálalásán már az oldalazás, az új eszmerendszer hatása érződik. Közismert, hogy a II. világháború előtt ő volt a református kántortanító, majd leventeparancsnok is, aki 1948-tól az iskola államosításától a másik, "a múltat végképp eltörölni" irányba váltott. Mondom ezt azért is, mert az általa "elpusztultnak" mondott egyházi anyakönyvek közül az 1830-as években a parókián pusztító tűzből sokat kimentettek az őrladányi hívek. Ezek a tanár úr állításával szemben ma is megvannak és az áttanulmányozásuk során én azt is láttam, hogy még a ladányi nemesek is az őrmezői Angyalokat, Pilcsákokat, Debreieket és másokat hívták gyermekeikhez keresztszülőnek, amit azok az eltérő felekezet ellenére is elfogadtak. Ez csak úgy volt lehetséges, ha a gazdálkodás során, fiatalkori barátkozás révén emberséges viszony alakult ki közöttük. Ettől függetlenül én is tudom, hogy volt rátartiság, sőt verekedés, meg tótozás is, de az sokkal inkább az ital hatásának, és nem a rangok emlegetésének tulajdonítható. Az viszont tény és nem kisebb személy, mint az 1928-ban az országot ismét bebarangoló Móricz Zsigmond adott híradást róla, hogy "a jobbágyságnak, kisnemességnek, nagybirtoknak és az uradalmaknak a levegője sehol oly tisztán és egyetemlegesen nem maradt meg, mint ezen a tájon ", már tudniillik Szabolcs vármegyében. 54

Demeter Jánost és feleségét az 50. házassági évforduló alkalmából
Szilvácsku József tanácselnök köszöntötte